Tudom, hallottról jót, vagy semmit, de azért az köztudott, hogy James Brown már porbafingó kora óta kokszot reggelizett mariskával és gondolom a későbbiekben sem éppen csökkentette a napi adagot. Ez az egészséges életvitel sajnos később a dögös funk rovására is ment: az addigi, max 100 bpm-mel játszott számok tempója szép lassan megduplázódott, az a tökös offbeat eltűnedezett a dologból és hát a mester sem lett fiatalabb. Brown meghalt tavaly karácsonykor, de hála Istennek maradt még egy-két ős arc, akik anno vele tolták a szekeret és ma is megmutogatják a fehéreknek, hogy mitől döglik a funk. A groove-dinoszauruszok közül tegnap Pee Wee Ellis és Fred Wesley játszottak az A38-on és a funk végre visszatért eredeti tempójához.
A két öreg összesen kb. 150 éves, de ez a fekákon nem látszik meg - fejenként nem tűntek többen 70-nél. A koncert előtt az étteremben iszogattunk, ahol a háttérzenét egy nagyon tehetséges gitár-szaxofon duó szolgáltatta jazz-standard-ek formájában. Jellemző a magyar közönségre, hogy kb. észre sem vette a két fickót, majd megjelent Pee Wee, Fred meg a többiek, leültek kajálni és - láss csodát - minden szám végén megtapsolták a két arcot - Pee Wee volt, hogy kicsit abbahagyta az evést és kifejezetten rájuk figyelt... Addig a közönségből zéró reakció, unott pofával majszoló sznobéria, aztán megjönnek azok akik zenetörténelmet csinálnak és tapsolnak, örülnek, hogy élőzene szól, hogy az a két figura adja a legtöbbet amit tud... Ilyenkor azért masszívan elgondolkodom, hogy minek erőlködik az a sok szerencsétlen magyar zenész? Itthon mikor fog valaki minimális respektet kapni?...
Aztán levonultunk a hajógyomorba. A zenekar kb. egyórás késéssel kezdett, az első szám egy lefelezett blues volt, amiben mindenki szólózott egy pár kört - egyébként a koncert első feléről egy kicsit a kutyának odadobott maradék - szebb nevén hakni - jutott eszembe: groove, aztán szóló. A zenészek annyira nem ütöttek első blikkre, persze mindenki hulla technikás jazzer volt. Az első blokk inkább jazz volt mint funk, volt közte teljesen klasszikus swing, amit körbeszólózott mindenki, volt aztán new-orleans shuffle, amiben a gityós totálisan elszállt és persze Pee Wee óriási találmánya a "smoke", ami nem más mint "smooth funk". Erre láthatóan nagyon büszke volt az öreg, vagy négyszer el is mondta a koncerten. Persze nagyon kedves és jóleső mosollyal néztük mindezt: ahogy a keményen túlsúlyos Fred-nek és a szintén kövér Pee Wee-nek muszáj leülnie tízpercenként, vagy ahogy a zongorista egy mezei blues körnél is kb öt centiről nézi a kottát, vagy azt, hogy 60 felett már a fúvóshangszeres is nehezebben veszi a levegőt... Az ismeretlen számok és a szólók egy idő után unalmassá váltak - amikor elkezdődött egy szám, az első percében még táncoltam, mert tetszett a groove, a következő 4 percben a szólót figyeltem, aztán szinte mindbe belefáradtam... (Komolyan nem értem, hogy hogy tudnak az LPS bulijain annyit táncolni az emberek.)
A koncert második felében végre megkaptuk, amiért odamentünk. Az osztást Fred klasszikusával, a Houseparty-val kezdték, majd Pass The Peas, Gonna Have A Funky Good Time (talán az egyetlen ismert shuffle funk a JB's-től) és ráadásnak a non-plus ultra: I Feel Good - kb. fele tempóban!
Most pedig jöjjön az észosztás.
Magyarországon ritka alkalom az, amikor az eredeti húzással szólal meg a groove, ez leginkább akkor fordul elő ha fekete bratyók ellátogatnak hozzánk. A tegnapi koncert legfontosabb mondanivalója a tempó. A funk lassú műfaj. A funk alapja az offbeat, a szinkópált ritmus és az első negyeden lévő hangsúly. Hallgasd meg a Get On The Good Foot-ot és rájössz. Nem véletlen, hogy Prince vagy James Brown sokszor üvölti a koncerten, hogy "on the one" - a hangsúly mindig az egyen van és maradék három negyedben szinkópa. A funkban az offbeat is az első negyeden érvényesül a legjobban. Ezt pedig nem lehet gyors tempóban hozni!
Egyébként tudtátok, hogy a Chicken-t nem is a Pastorius írta, hanem a Pee Wee Ellis...?
